Kaland Luxemburgban

Kedves Olvasóim!

Az új oldal tiszteletére most más lesz ez a bejegyzés. Egy novellát kaptok ajándékba, amelyben egy kicsit csöpögős történeten keresztül kalauzollak Benneteket végig Luxemburgon, a számomra oly kedves országon és fővárosán.  Feltöltök egy videót is, amely a novella helyszíneit örökíti meg, hang is jár hozzá, ezért ne feledjétek bekapcsolni a hangszórót. 

A történet teljes egészében a fantázia szüleménye, bármely hasonlóság a valósággal csak véletlen.

Kaland Luxemburgban

Marthe Luxembourgba érkezésekor először az uniós negyed új felhőkarcolóit pillantotta meg. Szerette a várost. Luxembourgban minden olyan tiszta, kifinomult és nyugodt. Gyermekkorában édesapjával sokat jártak ide. Mostanában a barátnőkkel jöttek át egy-egy ígéretes pasifogó partira. A belváros egyik föld alatti parkolójába vitte be Minijét, ahonnan közvetlenül a város egyik legszebb parkjának közelében ért a felszínre. Az Adolphe híd alatt húzódó zöld szigeten, a Pétrusse völgyében sétautak kacsáztak mindenfelé. Marthe kedvenc helye az a pad volt, ahonnan a szemben lévő sziklába vájt kazamata maradványát és a titokzatos lépcsőt vehette szemügyre. Édesapja sokat mesélt a kazamaták rejtélyeiről, amelyeken Marthe mindig elámult. Ez a sziklába vájt lépcső olyan volt, mintha hívogatná a szemlélőt az erdőbe.

Most azonban egy pár héttel korábbi vasárnap délután jutott az eszébe. Az a nap, amikor az egész délutánt a számítógép előtt töltötte. Értelmetlen oldalakon szörfölt, és olyan cikkeket olvasott, amelyek valójában nem is érdekelték. A nap gyönyörűen sütött kint. Ablakából látta, hogy a tavaszi bogarak már szinte fürdőt vesznek a nap sugaraiból, de ő mégsem vágyott közéjük. Szülei megszokott vasárnapi ebédje is elmaradt, mert elutaztak éves nyaralásukra, most éppen Spanyolországba. Hívták magukkal Marthét is, de 32 évesen már nem akart a szüleivel kirándulni. Vágyott egy saját nyaralásra, de amióta Peter elhagyta, sehol nem járt. Egyedül nem akarta sem Gaudí épületeit, sem a Louvre kincseit megnézni, de még csak tengerpartra sem vágyott.

S mégis, mi lenne, ha egyedül mennék el egy utazásra? – kérdezte önmagától.

Rég jártam az Északi-tengernél, talán ott most kevés a turista – gondolta, s rögtön beírta a keresőbe a két kulcsszót: utazás – Északi-tenger. Számos oldal ajánlott feledhetetlen élményeket a Sylt-szigetre, s az egyikre kattintva először egy hirdetés bukkant elő: „Utazzon, de ne egyedül. Keresse meg párját itt és most!”

Bolondság – gondolta Marthe –, de még soha nem jártam ilyen oldalon. Gyorsan regisztrált, egy álnévvel, s máris ezernyi potenciális partner között találta magát. Valahogy szűkíteni akarta a kört, ezért kiválasztotta a távolságot, mint szűrőt. Az ötven kilométer bőven elég, bár fogalma sem volt, hogy mi esik Trier ötven kilométeres körzetébe.

A találatok alapján nem túl sok város, ugyanis mindössze kilenc lehetséges partnert dobott ki a gép. Miután intellektuális partnerre vágyott, hármat a szakmája alapján rögtön esélytelennek minősített. A maradék jelöltek közül ötnek volt fotója, amelyek alapján Marthe őket is a „nincs esélyetek” listára száműzte. Az egyetlen, aki talpon maradt, egy Carlos nevű bankár volt Luxembourgból. Fotó nincs, információ semmi, csupán a neve, a foglalkozása s a kora, 33 év szerepelt az adatlapon. Abban a pillanatban megcsörrent a telefon, s Marthe összerezzent. Pillanatra átfutott az agyán, hogy máris a Carlos nevű bankár hívja, de aztán arra jutott, hogy azért itt még nem tartanak a titkosszolgálatok sem.

A vonal végén Judith, Marthe legjobb barátnője szólt bele a telefonba:

–          Mit csinálsz, barátném? – kérdezte.

–          Egy hülyeséget – válaszolta Marthe.

–          S el is mondod?

–          Éppen neten ismerkedem, azaz még csak keresgélek.

–     Oh, szuper, de milyen régen is mondom már ezt neked?! – kérdezte kissé csipkelődve.

–          Találtam egy Carlos nevű bankárt Luxembourgban, 33 éves.

–          Ez fantasztikus, azonnal írj neki!

–          Már megtettem – válaszolta Marthe.

Azóta Judith nem hagyott neki békét, naponta kérdezte meg, hogy válaszolt-e már a bankár. S amikor Marthe elmesélte, hogy találkozni fognak Luxembourgban, Judith éppen csak nem hívta fel az összes ruhakölcsönzőt, hogy találjon egy Mata Hari-jelmezt, amelyben titokban ott lehet a találkozón.

Marthe magában mosolyogva üldögélt a padon Luxembourgban, amikor meglátta, hogy a közelben egy férfi az általa is kedvelt lépcsőket nézegeti egy esernyővel a kezében. Hibátlanul állt kissé erős alkatán az öltöny. Hoppá – kiáltott fel magában Marthe –, ez egy Brioni öltöny! Ismerte a márkát, hiszen divatblogja már többször írt erről a testet és szemet simogató olasz alkotásról. Ekkor a férfi Marthe felé fordult, s elindult. A lány agyán átfutott, hogy ez nem lehet Carlos, mert a találkozót nem ide beszélték meg, nem esernyőről – a szokásos luxemburgi kellékről –, hanem egy távcsővé hajtogatott újságról volt szó, s még az idő sem jár a találkozó időpontjának közelében. De mégis minden érzékszerve azt súgta, hogy ez Carlos, a bankár. A férfi ránézett, s Marthe a barna szempárban saját magát pillantotta meg. Leejtette a táskáját, a férfi éppen akkor ugrott oda, amikor ő is lehajolt, így láthatta, hogy Aubercy cipőt visel. A lány ezen annyira elámult, hogy a férfi megelőzte a táska felvételénél. Még a köszönömöt sem tudta kinyögni, mert a férfi illata a szemeinél is jobban elbűvölte. Megbabonázva és erőtlenül ült a padon, s próbált hangosan a férfi után szólni, hogy köszönöm. Sokáig követte a szemével, ahogyan a magas, erős, kissé pocakos alkatával, fantasztikus öltönyében továbbsétál a titokzatos szempár tulajdonosa. Marthe nem tudta volna megmondani, hogy mi tetszik benne, de egyszerűen lenyűgözte a férfi. Erőt, kifinomultságot, széles intellektust és vonzó kisugárzást nyújtott. Különös érzése volt, de nem tudott ott és akkor ezzel mit kezdeni. Luxemburgban nem ritka a divatos márkák képviselete férfiakon és nőkön. Luxemburg imádja az eleganciát – nyugtázta Marthe.

Elindult a sétaúton, fel a hídhoz, ahonnan még egyszer felnézett az aranyhölgyre, majd lepillantott a zászlós térre, s végigmérte a híd túloldalán álló hatalmas banképületet, ahol talán Carlos, a bankár dolgozik. Szinte semmit nem tudott még róla, csak azt, hogy szülei spanyolok, de már harminc éve Luxemburgban élnek. A férfi itt nőtt fel, és apjához hasonlóan bankár lett. Szereti a zenét és a festészetet. Sokat utazik, s nagyon magányos. E-mailjei magával ragadóak voltak, de ő is ezt nyilatkozta Marthe írásairól. Fotót nem küldtek egymásnak, telefonszámot nem cseréltek, csupán ezt a találkozót szervezték meg a luxembourgi Nagyhercegi palota elé. Marthe a sétálóutcákon vágott át, s látta, ahogy elegáns hölgyek jönnek ki és mennek be a divat legnagyobb márkáinak üzleteibe. A kávézók zsúfolásig voltak öltönyös férfiakkal, akik kosztümös hölgyeket próbáltak meggyőzni az Európai Unió éppen aktuális kérdéseiről.

Megérkezett a Nagyhercegi palota elé, volt még néhány perce a megbeszélt időpontig. Keresgélt a téren, de sehol nem tűnt fel egyetlen Brioni öltönyös férfi sem. Titkon reménykedett, hogy mégis a parkbeli sugárzó férfi lesz Carlos. A napnak ebben az időszakában alig járt erre valaki. A kiskatona bódéja előtt, a szokásos faarccal őrizte a „házat”. Marthe a palotát nézegette. Az épület önmagában egyszerű volt, de a nagyobb és a sok aprócska kiugró torony reneszánsz kastéllyá varázsolta. Kovácsoltvas erkélyét a család címere díszítette, a falakon pedig lapos ornamentika volt nyomatolva – ahogyan Marthe ezt egyszer édesapjának megjegyezte.

Közben órájára pillantott, lassan három óra, elővette újságját, távcsővé göngyölte és figyelt. Látott közeledni fiatalokat, de remélte, hogy Carlos nincs köztük. Újra átfutott az agyán, hogy talán mégis vele találkozott már a parkban, s tovább kereste a Brioni öltönyös férfit.

Türelmetlenül nézelődött, úgy érezte magát, mint a vad, amikor a rét közepén álldogál, a vadász pedig egy magaslesről figyeli és csak a megfelelő pillanatra vár. Forgolódott, háttal állva a palotának megpillantott az utca túloldalán egy olasz éttermet, amelynek teraszára már kitettek néhány széket és asztalt a májusi melegben, s az egyik széken ült valaki a távcsőnek hajtogatott újsággal. Nem Brioni öltönye volt, hanem egy Mustang farmert viselt, fehér, galléros Tom Tailor pólóval s vállra vetett halványzöld pulóverrel. Rámosolygott Marthéra, de nem mozdult. Átvetett lábbal ült, amíg Marthe el nem indult felé.

–          Carlos? – kérdezte a lány bizonytalanul.

–          Igen, Marthe! Én vagyok.

Carlos laza eleganciája csak tovább hangsúlyozta helyes, spanyol karakterét. Sötétbarna haja hanyagul omlott homlokára, s itt-ott hosszú, barna szempilláit édesgette.

–          Sétáljunk, vagy szeretnél inni egy kávét? – kérdezte.

–           Igyunk egy kávét! Nem! Inkább sétáljunk – válaszolta zavartan Marthe. – Ne haragudj, de még soha nem randiztam így.

–          Én sem, de izgalmas, nem?

Marthe csak bólintott válaszként.

–          Mióta ültél itt?

–       Már itt ültem, amikor bejöttél a térre, de akkor még nem vetted elő az újságot, s egyébként is jó volt kicsit a távolból figyelni. Akkor sétálunk?

–       Igen – válaszolta Marthe bizonytalanul, mert valójában fogalma sem volt, hogy mi lenne a jobb. Túl jónak érezte ezt a férfit önmagához, soha nem próbálkozott az ilyen, külsőre tökéletes pasikkal.

–          Tudok egy kellemes sétautat az Alzette folyó mellett. Benne vagy?

–          Igen – mondta megint csak kurta válaszként. Nagyon jól ismerte Luxembourgot, de most hagyni akarta a férfit, hogy kalauzolja.

Elindultak. Macskaköves utcákon, színes, 18–19. századi házak között sétáltak le a folyóig. Carlos lelkesedett a városért, ezt első pillanatban érezni lehetett abból, ahogyan beszélt róla. Odavonszolta Marthét egy kapuhoz és percekig mutogatta, hogy milyen fantasztikusan illeszkedik a város a különböző magasságaival az égbolthoz. Aztán leértek egy kis hídhoz, amely az Alzette-en vezetett át.

–          Nézd, itt olyan a folyó és a házak viszonya, mint Velencében – mondta óriási hévvel a férfi.

Marthe nézte, ahogy az Alzette homokszínű vize a házak oldalát mossa.

–          Mutatok neked valamit ebben az utcában – szólalt meg Carlos ismét.

Megállt egy ház ajtaja előtt, s rámutatott az ajtóban lévő kovácsoltvas betétre, amely gyönyörű ornamentika között ábrázolt egy 18. századi hölgyet és urat, feltételezhetően egy házaspárt és kutyájukat. Marthe ekkor erőre kapott, és miután saját terepén, a művészetek között találta magát, hosszasan magyarázott Carlosnak arról, hol találhatóak még ilyen ajtók Európában.

Közben egy tágas udvarra értek, amelyen átsétálva megpillantották a Bock sziklákat az Alzette partján és a kazamatákat. Itt volt leginkább érzékelhető, hogy a város emeletekkel van magasabban az Alzette völgyéhez képest. A folyó partján szabályosan nyírt sövények mellett találtak egy padot, ahova leültek.

–          Milyen érdekes ez a teraszos hegyoldal – jegyezte meg Marthe.

–          Igen, de számomra az itt a legcsodálatosabb, ahogyan keverednek a természet képezte és az ember alkotta kövek.

–          Miért ismerkedsz interneten? – szegezte hirtelen a kérdést a férfinak Marthe.

–          Mert a közvetlen ismerkedés már nagyon sok csalódást okozott. S te?

–          Nem szoktam, ez volt az első alkalom. – S magában hozzátette, hogy az utolsó is, mert nagyon furcsán érezte magát ebben a helyzetben.

–          Meghívhatlak vacsorára?

Na, az evés volt az, amire Marthe a legkevésbé tudott most gondolni, de elfogadta Carlos invitálását.

–      A Place d’Armes-on rengeteg étterem van, menjünk oda, s addig kitaláljuk, mit szeretnénk enni.

–          Rendben – válaszolta Marthe.

Lifttel mentek fel az óvárosba az Alzette völgyéből, s lassan sétáltak a Place d’Armes felé. Közben beszélgettek mindenről, a városról, művészetekről, zenéről és Marthe divatblogjáról.

A téren valóban számos étterem volt. Elég volt beleszippantani a levegőbe, s egyből lehetett tudni, hogy olasz, thai, francia és még vagy ötféle konyha képviseli itt a világot. Carlos egy francia éttermet választott. Marthe éppen az erőteljes francia jelenlét miatt szerette ezt az országot. Úgy gondolta, hogy a francia divat, a francia ételek, a francia édességek s a francia nyelv az, ami tüzet ad ennek az aprócska életközösségnek, s éppen megfelelően keveredik a merev germán szabályokkal.

Végre eszébe jutott egy kérdés Carloshoz, miközben leültek az asztalukhoz.

–          Melyik nyelvet használod a mindennapokban?

–          Valójában mindet. A szüleimmel spanyolul beszélünk, a munkahelyemen németül, de a szórakozáshoz a franciát használom. Tudok még luxemburgiul is, hiszen tudod, itt nem könnyű a gyerekeknek, három nyelvet kell megtanulniuk az iskolában.

Marthe mosolygott, s megjegyezte: s el sem tudják képzelni, hogy ezzel mekkora hatalmat kapnak a kezükbe.

Carlos javaslatára confit de canard került az asztalukra, burgonyával és gyümölccsel.

Marthe a vacsora alatt már nagyon jól érezte magát. A kacsa pompásan omlós volt, s az erdei gyümölcsök sem vesztették el karakterüket a rozmaring hatása alatt. Be kellett ismernie, hogy nagyon tetszett neki a férfi. S Carlos folyamatosan dicsérte őt, ami jólesett a lánynak.

Az étteremből kilépve belecsöppentek a téren egy koncertbe. A férfi megragadta a kezét, s magával húzta a színpad széléhez egy öreg fa mellé. Caro Emerald, a nemrég felfedezett énekesnő kezdte el éppen a Bad Romance című számot. Carlos hátulról átölelte Marthét, s úgy ringtak együtt a dalra, mintha legalább ezer éve ismernék egymást. Érezte, hogy a férfi ujjai a medencecsontja felett az ütemet kopogják. Apró áramütések voltak ezek testének és lelkének. Közben orra folyamatosan küldte Carlos Chanel parfümje illatának jelentését Marthe agyának. Nem tudta, hogy vajon a parfümben lévő ámbra hozza ennyire lázba, vagy egyszerűen csak tökéletes minden ma este, de mégis úgy érezte, hogy ezt a férfit szeretné közelebbről is megismerni. A szám közepén Marthe hátranézett Carlosra, aki őt nézte. Megfordult és megkérdezte tőle: eljössz velem Trierbe, most?

Carlos egy pillanatig nézte, aztán bólintott. Marthe csak az autóban eszmélt rá, hogy mit tett. Elhívott egy vadidegen férfit a lakására, akivel csupán egy délutánt és estét töltött együtt. Rettegés fogta el. Most mi lesz? Mit csináljon? Carlos nyilván arra gondol, hogy most szeretkezni akar vele. De ő nem, illetve de, csak még nem most. Marthe remélte, hogy az ötven kilométer órákig fog tartani, de ezen az éjszakán sem tartott tovább, mint máskor. Az úton alig szóltak egymáshoz, Carlos sokat merengett ki az ablakon. Marthe végig ostorozta magát, hogy minden szabályt áthágott, de szíve és teste tombolt ezért a férfiért, míg agya egyszer-kétszer már majdnem utasította kezét, hogy térjen le az autópályáról és forduljon vissza. Trier előtt eljött az utolsó lehetőség arra, hogy megforduljon. Izzadt, fázott, nem kapott levegőt. Döntést kellett hoznia.

 Befordultak a szűk trieri utcába és Marthe leparkolta a Minit a ház előtt.

A lakás ajtajában kulcsaival játszva megszólalt:

–        Nem szoktam pár órányi ismeretség után férfiakat hazahozni.

–       Nem szoktam pár órányi ismeretség után nők lakására menni – mondta mosolyogva Carlos.

De a lakásajtó csattanása után olyan hevesen kezdtek el csókolózni, hogy Marthe szinte elvesztette az eszméletét. A feszültség, amely egész délután motoszkált benne, ezzel a csókkal egyszerre szabadult ki. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért teszi ezt a rá olyannyira nem jellemző dolgot, de úgy érezte, hogy ez a férfi minden, ami neki kell. Carlos keze megindult a blúza alá, elérte a melltartóját, amelyből pillanatok alatt előteremtette melleit. Ez egy pár másodpercre visszahozta Marthét a valóságba, és a férfi fülébe súgta, hogy nem szeretné, ha ma beléhatolna, szerezzenek egymásnak más módon örömet. Carlos nyugtázta a kérést, s csókok között juttatta el Marthét a csúcsra. Marthe úgy érezte, hogy nem kap levegőt, amikor az orgazmus végigfutott a testén, de pillanatok alatt magához tért, és semmire sem vágyott annyira, mint hogy megragadja Carlos hímvesszőjét, szájába vegye és így juttassa el a férfit a testi érzések csúcsára. Ajkai közt érezte, amikor az aprócska hímivarsejtek egységgé álltak össze és elindultak a barlang bejárata felé, hogy azután gejzírként törjenek elő. Carlos teste remegett, és Marthe csak csókolta az ágyékát, amíg a nyugalom el nem öntötte a férfit. Olyan gyönyörű volt így, hogy Marthe ismét nedvesedni érezte magát, amit valószínűleg Carlos is megérzett, és kezét a szeméremajkak közé elbújtatva keresgélte a csiklója legérzékibb pontját. Megtalálta, s Marthe most kevésbé visszafogottan kiáltott fel. Pillanatok alatt történtek orgazmusai, még soha ilyen érzést nem váltott ki belőle senki. Órákig beszélgettek a lány nappalijának szőnyegén szexről, szexuális élményekről, s mindenről, ami eszükbe jutott, korlátok és fenntartások nélkül.

Hajnal felé Carlos elszundított. Marthe még sokáig nézte, és azon gondolkodott, hogy vajon e különleges vonzalom meddig fog tartani.

Reggel Carlos megkérdezte Marthét, hogy lenne-e kedve a hétvégét vele tölteni. Elmehetnének egy-két szép helyre Luxemburgban, s tud egy csendes kis házat, ahol szombaton éjjel alhatnának. Marthe szinte gondolkodás nélkül egyezett bele.

Szombaton reggel kilenckor Carlos autója, egy bordó Jaguar XK állt meg Marthe lakása előtt. A lány még mindig nem hitte el, hogy ez vele történik, nem voltak benne kérdések, mint megannyiszor más férfiak esetében. Carlos egy fantasztikus férfi, aki elkényezteti. Egy hullámhosszon járt az agyuk, a testük és a lelkük. Feltétel nélkül bízott benne, s azonnal követte volna bárhová.

A férfi nem árulta el Marthénak, hogy hová mennek, de a lány rövid időn belül megsejtette, hogy az első állomás Vianden. Vianden Luxemburg északnyugati határán álló varázslatos vár, amely néhány évszázadig a nagyherceg családjának tulajdonában volt, ma az államé. Olyannyira felújított, hogy szinte néhány napja felavatottnak gondolná a szemlélő. Az autót leparkolták a városka szívében, és macskaköves hídfőn, panziók és éttermek között sétáltak fel a várba. Marthe élvezte Carlossal körbejárni a berendezett szobákat, a tornyokban pedig hercegnőset játszani, ahol végül jött a herceg és megmentette őt.

Carlos régi történeteket mesélt a várról, a bizánci galériáról, a korhűen berendezett konyháról, a Szent Antal-kápolnáról, a lovagteremről, s nem utolsósorban a csodás kilátásról az Ardennekre. Marthe csodálkozott, hogy ilyen sokat tud, holott ezeket ő maga is tudta édesapjától és tanulmányaiból, de a férfit olyan jó volt hallgatni. Azt azonban Carlos nem tudta, hogy a városban lakott Victor Hugo, amikor száműzetésbe kényszerült, erről Marthe mesélt a férfinak. Viandenből erdőben kanyargó hegyi utakon mentek tovább Bourscheid várához. Luxemburgot meghazudtoló időjárás volt. A májusi nap sugarai már elég meleget adtak ahhoz, hogy lenyitott tetővel autózzanak, és magukba szívják a fenyvesek illatát. Miután Bourscheid kövei és történelme is már részükké vált, elindultak szállásukra. Az egyik völgyben, egy kis település közelében állt a villaszerű ház. Carlos azt mondta, hogy egy barátjáé, aki most nem tartózkodik Luxemburgban, ezért itt tölthetnek egy éjszakát. Útközben vettek néhány sajtot, füstölt lazacot, ciabattát és egy üveg proseccót. A ház konyhájában hatalmas faasztal állt. Marthe keresett egy terítőt, szépen elrendezte az asztalon az evőeszközöket, Carlos pedig látványos tálat varázsolt a beszerzett finomságokból. Vacsora után tüzet csiholtak a kandallóba és felolvasást tartottak a polcokon talált könyvekből. Marthe rátalált Ken Follett egyik regényére, amelyből a főhős és főhősnő szeretkezését olvasta fel a férfinak, felkorbácsolva ezzel az ő és a saját vágyait. Romantikus filmek kliséjébe illően szeretkeztek a kandalló előtt, majd birtokba vették az egyik hálószobát az emeleten.

Reggel, vagy talán inkább már délelőtt Marthe arra ébredt, hogy rettentően szomjas. Belebújt hálóingébe, s elindult a földszintre. A nappaliból zajokat hallott, s az ajtóhoz érve csak azt látta, hogy a fotelben ül valaki, akinek Aubercy cipője van. Visszahőkölt és megrémült. Csak nem a tulajdonos jött meg időközben, aki ráadásul a parkban látott férfi?! Gyorsan visszasuhant az emeletre és felébresztette Carlost. Együtt mentek le a diófa lépcsőn a nappaliba, ahol az Aubercy cipő még mindig ugyanúgy hevert valakinek a lábán, aki a fotelben ült.

Carlos belépett, s ekkor egy idősebb nő kimondta a nevét:

–          Carlos, te mit keresel itt?

–          Anya, s ti mit kerestek itt?

Marthét rettegés fogta el, hogy Carlos apja az Aubercy cipő és a gyönyörű barna szempár tulajdonosa; a férfi felállt a fotelből, s Marthe lélegzetét is visszafojtva nézte.

Nem, szerencsére nem őt látta a parkban, ebben már biztos volt.

–          Carlos, bemutatod a kis hölgyet?

–          Természetesen.

Carlos anyja olyan hűvösséggel fogott kezet, mintha éppen a 15. századi spanyol udvarban lennének, s Marthe egy kellemetlen vendég lenne. Apja szintén tartózkodó volt, egyikőjük sem kérdezett semmit. A kínos csendet Marthe törte meg, aki közölte:

–          Felmegyek és felöltözöm.

–          Rendben – helyeselt Carlos –, máris megyek utánad.

A lépcső tetejéről még hallotta Carlos anyjának félreérthetetlenül csípős megjegyzését:

–          Gondolom, egy német?!

–          Anya! – szólt rá a fia.

Marthe olyan hirtelen pakolt össze, mint ahogyan még soha. Mire Carlos felért, már útra készen állt.

–          Sajnos most el kell mennünk – mondta a férfi.

–          Ez a ti házatok?

–     Igen, de hidd el, úgy volt, hogy a hétvégét a városban töltik. Anyám időnként kiszámíthatatlan.

–          Nem örül nekem, ugye?

–          Ő nehezen mutatja ki az érzelmeit, s elég konzervatív ember.

Marthe csak egy lapos sóhajt nyomott el, és elindult le az autóhoz.

–        Hidd el, Judith, ez a férfi csodálatos, s tudom, hogy ő is többet akart egy hétvégi kalandnál.

–          S akkor vajon miért nem jelentkezik már három hete? – kérdezte Judith.

–          Nem tudom, talán a szülei miatt.

–        Édes Istenem, ez nem a 16. század, s ők nem a spanyol királyi udvarban élnek, ahol még a fejük jobbra fordítását is engedélyhez kötötték – háborgott Judith. – Nem értem, miért nincs telefonszámod.

–         Olyan hirtelen történt minden. Nem volt rá szükség, eszünkbe sem jutott. S tudja, hol lakom.

–          Akkor üljünk ki az erkélyre és nézzük, hátha befordul azzal a Jaguárral, vagy mivel.

Marthe szomorú volt, de az élet ment tovább, Carlos nélkül.

Valahányszor Luxembourgban járt, reménykedett, hogy összefutnak, de hónapokig nem történt meg.

Augusztusban Judith meghívta első luxembourgi kiállítására Marthét. Judith üvegműves volt, képeket, ékszereket készített és egy, az Uniónál dolgozó barátja segített megszervezni a kiállítást a Luxembourgi Filharmonikusok új épületének előterében. A megnyitó a filharmonikusok koncertje előtt lesz, amelyre Marthe is kapott egy jegyet.

Napok óta arra gondolt, hogy bizonyára Carlos szülei is ott lesznek a koncerten, s semmi kedve nem volt velük összefutni. Remélte, hogy a röpke, nem kívánt bemutatkozásra már nem is emlékeznek.

Judith csak úgy szállt a vendégek között, mint a méhek az egyik virágról a másikra, Marthe pedig próbált olyan észrevétlen maradni a hatalmas, hipermodern aulában, mint egy botsáska az esőerdőben. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Judith valahonnan a távolból a nevét kiáltja. Egy magas, barna férfi mellett állt, s integetett neki, hogy menjen oda.

–         Szeretném bemutatni neked Günther Dietrichet, a luxembourgi Modern Művészetek Múzeumának egyik vezetőjét.

A férfi megfordult és a kezét nyújtotta Marthe felé. Ha akkor nem fogja meg a kezét, a lány valószínűleg elrohant volna, mert egy barna szemű, Brioni öltönyös férfi fordult felé. Marthe a bemutatkozás helyett lenézett a férfi lábára, s hangosan kimondta:

–          Aubercy cipője van.

A környéken mindenki lenézett Günther Dietrich lábára.

–        Valóban, kedves Marthe, ez egy Aubercy cipő. Örülök, hogy megismerhetem, bár úgy érzem, mintha már találkoztunk volna.

–      Én is, mármint, hogy én is örülök és én is úgy érzem, hogy már találkoztunk, egyébként Marthe Herbt vagyok – mondta olyan zavartan, hogy közben a hátán érezte az izzadságcseppek legördülését.

Megszólalt a koncert hívócsengője, s a vendégek elindultak a bejáratok felé.

–          Meghallgatja a koncertet, Marthe? – kérdezte Günther.

–          Igen – Marthe ismét szokásos szófukarságában szenvedett.

Judith alig várta, hogy beérjenek a terembe és megkérdezhesse a cipő lényegét.

–          Ez az a férfi, akivel egyszer találkoztam itt a Pétrusse-völgyben, s annyira zavarba jöttem attól, ahogy kinézett és ahogyan rám nézett, hogy elejtettem a táskám és ő felvette. Valami van ebben a pasiban, ami nem hagy nyugodni.

–          Ohh, Judith, nézd a páholyt!

–          Melyiket?

–          Jobbról a harmadik. Ott van Carlos és a családja.

–          Igen, de nem egyedül van. Látod a nőt?

–       Sajnos igen, s azt is, hogy az anyja mennyire bájolog vele. Azt hiszem, én nem illettem ebbe a családba, pedig még csak nem is ismertek meg. Nem tudom elhinni, hogy a 21. században még léteznek társadalmilag elvárt kapcsolatok.

Közben megkezdődött a koncert, amely alatt Marthe úgy érezte, hogy valaki nézi, ezért sokszor a harmadik páholy felé pislantott, de Carlos nem vette észre. Az első rész vége után araszoltak ki Judithtal, aki közölte vele:

–          Remélem, észrevetted, hogy Günther az egész előadás alatt téged nézett.

–         Günther? Ja, az Aubercy cipős. Hm. Én meg azt hittem, hogy Carlos szeme égeti az arcomat.

Ebben a pillanatban Günther lépett oda hozzájuk.

–         Az egész koncerten önt figyeltem, s most már tudom. Elejtette a táskáját az egyik kedvenc helyemnél, a Pétrusse völgyében, néhány hónapja.

Marthe mosolyogni kezdett és bólintott.

–          De mi volt a probléma a cipőmmel?

–         Semmi, csupán egy divatblogot írok, s feltűnnek az elegáns dolgok. S önön minden nagyon passzolt. Cipő, öltöny, illat és – némi habozás után mégis kinyögte – a szeme.

–          A szemem? Nincs divatos színes kontaktlencsém!

–         Tudom, illetve sejtettem, nem is úgy értem.

–      Azt hiszem, nincs egyedül a „magával ragadott egy szempár” gondolatával. Mit szólna hozzá, ha elhívnám egy kis kirándulásra? Szombaton Viandenbe kell mennem egy gyűjtőhöz, elkísérhetne, beszélgetnénk és sétálnánk a várnál.

–          Azt aztán nem!

Günther meglepődött.

–        Bocsánat, úgy értem, hogy elmegyek Önnel, de ne menjünk a várba. Bárhova, csak oda ne.

Günther elmosolyodott, s odahajolt Marthe füléhez:

–        Tiszteletben tartom a kérését. Vár törölve.

S itt a videó:

 

(A novella teljes egészében szerzői jog alatt áll, más oldalakon történő felhasználása csak a szerző engedélyével történhet!)

Ha tetszett a cikk és szeretnél velem utazni máskor is, akkor kövesd az Élet sója blog Facebook oldalát, ahol bejárjuk az egész világot, s megosztjuk a tapasztalatainkat.