Gyermekkoromban elérhetetlennek tűnt egy olyan város, mint Genf. Misztikus helynek gondoltam, ahol mindig nagy dolgok történnek. A filmekben mindenki drága autókkal jár, óriási yacht-ok állnak a Genfi-tó partján, rendkívül fontos emberek laknak és dolgoznak ott, s minden, ami pénzzel kapcsolatos ide vezet, vagy innen gyökerezik. S akkor most, néhány hónapja jött a Bárka spanyol sorozat (El Barco), amely Spanyolországban elsősorban a kockahasú Mario Casas miatt döntögette a népszerűségi listát, de voltak még néhányan a filmben, akik miatt fiatal lányok ezrei ragadtak a tévé előtt. Nem mondom, jó volt hétről-hétre szép embereket látni, de igazából a történt miatt néztem. A story ugyan egy hajónyi önjelölt matróz tanulásnak álcázott nyaralásával indul, de a szálak hamarosan Genfbe vezetnek. A CERN munkatársai is a hajón vannak, a hajón, amely a túlélésre lett „kárhoztatva”. Hamarosan kiderül, hogy valamit a CERN-ben nagyon elrontottak, mert az összes szárazföld eltűnt, csak a hajó és utasai, s néhány furcsa jelenés maradt meg. S akkor irány a kalandok, a szerelem, a gyilkosság, a titkok, a fejben gyökvonás és az óceán végtelen világa. Egyik rész után figyeltem fel a CERN hirdetésére, miszerint karbantartás miatt egy hosszabb időre leállnak és így látogatható az Intézet. No, akkor ezt látnunk kell, hiszen alig néhány óra tőlünk, s az oly misztikusnak hitt Genfben van. S talán mi is felkerülhetünk a hajóra.
Helyet kaptunk, no meg egy e-mailt, amelyben felhívták a figyelmet, hogy vigyünk fényképezőt és ne menjünk magas sarkú cipőben (mondjuk a Férjem nem is gondolt erre 🙂 ).
Na ja, de mi is az a CERN? European Organization for Nuclear Research, köszi, mondjátok most. Hát igen, egy fizikai kutatóintézet, amelynek kutatásai szerintem igen nehezen foghatók fel, ha az ember nem tudós. De azt bizonyára mindenki hallotta már, hogy fő tevékenységük a részecskegyorsítás. Teszik ezt a föld alatt 100 méterrel egy 27 km kerületű alagútban (nagy hadron ütköztető – LHC) azért, hogy az ún. Higgs-bozon létezését bizonyítsák, azaz a többi részecskének tömeget adó részecske végre előkerüljön. S 2012-ben sikerül is a tömegét megmérni, amiért 2013-ban a CERN két tudósa Peter Higgs és Francois Engler megkapta a fizikai Nobel-díjat.
Nos mivel kaptunk látogatási időpontot, s mivel a CERN a francia Svájcban van, ez egy kihagyhatatlan kirándulásnak ígérkezett.
Az első ütközésünk, a hotel előtt volt. Szerencsére csak elméletileg, amikor rá kellett jönnünk, hogy ez itt nem német nyelvterület, s valahonnan nagyon mélyről elő kellett venni az angol nyelvtudást. Elővehettük volna a franciát is, ha lenne, de a jelenleg életünket kitöltő német nyelvet semmiképpen nem használhattuk itt. Az igazi ütközésre azonban másnap reggel került sor, amikor kiértünk a Genf és a Jura-hegység közötti területre, a CERN-be. Sajnos nem azt kaptuk, amit vártunk. Jött egy nagyon aranyos fiatal informatikus, aki közölte, hogy ő a vezetőnk, s átmegyünk a legnagyobb részecskeütközéseket vizsgáló ATLAS központba.
Genf belvárosába a Le Rhone folyón át vezető Pont du Mont-Blanc biztosította az utat, egészen az Angol Kert virágórájáig.
Annak idején Párizsban imádtuk, hogy tele volt az utca apró, időnként 3-4 asztallal rendelkező éttermekkel, ahol zsúfoltan, szinte heringként egy fémdobozban ültünk, de istenieket ettünk. Itt is tele volt az utca ilyen csábító helyekkel, s mivel a Szent Péter katedrális már kívülről is egy monumentális darab, gondoltuk előbb együnk. A Café-Crêperie St. Pierre a templom bal oldalában egy sarkon hívogatott, mondhatom, isteni palacsintát sütöttek. Azért, ha ilyen helyre mentek ne feledjétek, hogy sem a franciák, sem a svájciak nem viszik túlzásba a tölteléket, itt a palacsinta a fénypont, a töltelék másodrangú, nem úgy, mint a jó öreg magyar túrós palacsinta esetében.
A katedrális, amelynek különlegessége, hogy katolikus templomként funkcionált 1536-ig, amikor is protestáns lett, számomra nagyon megkapó volt.
A katedrális árasztotta nyugalom után elöntött bennünket a szombat délutáni zsibongás Genf utcáin. Ezer százalékon élt a város. Sétáltunk a Promenade des Bastions-on, a Tour de l’Íle felé,
Az esténk első felét angol stílusú szállodánk kifejezetten francia (némi svájci beütéssel) éttermében töltöttük. Én, aki szívesen próbálom ki a legkülönlegesebb konyhákat is azt mondom, hogy számomra mindig a francia marad az első. S itt a Le Duo Côté Bistro-ban egy pillanatra megint Párizsban voltam. Igaz a várakozáskor svájci különlegességek kerültek az asztalra a közelből: sonkák, sajtok és olajbogyó, de a főétel, a kacsasteak polentával és fehérrépával csak is a francia konyha remeke lehet (Magret de canard), hogy a desszert ínyenceknek szóló válogatását már ne is említsem. Egy ilyen vacsora sétát kívánt, s mivel napközben csalódtunk, hogy nem láttuk Genf jelképét a víznyomót, a Jet d’Eau-t, reméltük, hogy este sikerül. A tó partján azonban csak a genfi fények fogadtak.
Sajnos a sajttárolóba nem lehetett bemenni, hiszen semmi sem befolyásolhatja a 90%-os páratartalmat és a 12-18 fok közötti tárolási hőmérsékletet, de egy üvegfalon át elénk tárult az egyenként akár 35-40 kg-ot is elérő sajtkarikák erdeje.
Kalandra fel, gyorsuljatok akár a részecskék a CERN-ben és keressétek a kulinária minden szintjét.
Genfről további képeket a Galériában találtok, itt: Irány a Galériába
Ha tetszett a cikk és szeretnél velem utazni máskor is, akkor kövesd az Élet sója blog Facebook oldalát, ahol bejárjuk az egész világot, s megosztjuk a tapasztalatainkat.