Panka egy mogyoró bokor mellől próbálta megszámolni a tornyokat, de tizenkettőnél mindig elakadt. A nap sugarai olyan erősen világították meg a várat, hogy szinte hunyorognia kellett, s időnként úgy érezte nincs is ott, az, amit lát. Ilyen kastélyokban csak hercegnők lakhatnak – gondolta, s neki iramodott a domboldalnak.
Két kapun is át kellett bújnia,
sőt még egy titkos lépcsőt is megpillantott az egyik ablakból. De tudta, hogy valahol végre beérhet a kastély szívébe.
Ezért meg sem állt az igazi bejáratig, ahol olyan torony előtt találta magát, amelyet még soha életében nem látott. Volt itt nehéz láncokra kötött, földre fektetett ajtó, újabb kistornyok, címer és erkély. Papa mindig azt mondta, hogy a címert régen minden család saját magának készítette, s azt rajzolta bele, ami a számára a legfontosabb volt. Egyszer Panka is megrajzolta a családjuk címerét, bár az nem volt ilyen szép és óriási, mint itt ennek a nagy német családnak a várkapu feletti jelképe.
Panka átmerészkedett a sötét kapualjon és megpillantotta az épületekkel körbeölelt teret.
Az egyik padon kicsit megpihent és azon tűnődött, vajon ezek a zöld növénykék miért kerülik ki az ablakokat?
Oldalra pillantva észrevette a hatalmas ablakokat egy furcsa épületen.
Közelebb merészkedve azt látta, hogy ezeken az ablakokon nem lehet benézni, mert valamennyit kidíszítették szorgos gyermekkezek.
Ezt látni kell belülről, gondolta és már nyitotta is az ajtót, amely olyan belsőt tárt fel Panka számára, amitől még a lélegzete is csak nagy hívogatásra jött vissza.
Nem is az ablakok voltak itt a fő szenzáció, hanem a gyönyörű kék, amely Pankát Teddy macija pulcsijára emlékeztette. Ragyogott az egész épület a kéktől, szinte már úgy érezte, mintha felkapná a mennyezet, csak repülnének a felhők szárnyán. S csak egy pillanatra pihennének meg egy-egy csillag közelében.
Amikor a kékség ismét lerakta a földre a kislányt, elindult, hogy felfedezze az épület többi részét. Az udvaron azonban belebotlott egy sasfiókába, aki egy ágyún pihent. Beszélgettek kicsit, s Panka megkérdezte tőle, hogy hol találhat be az épületbe.
A sas nem válaszolt, csak csőrét fordította egy íves ajtó felé.
Az ajtónál azonban egy fiú útját állta, s nem engedte be az épületbe. “Kislányoknak nincs itt helye!” – mondta, miközben éppen egy sárkánnyal küzdött.
Panka elszomorodott, hiszen a fiú is fiatal volt, s már ő, Panka is tudja, hogy sárkányok igazából nincsenek is. Vagy mégis?
Visszasomfordált hát a sasfiókához, s leült az ágyú talpára.
Innen próbálta elképzelni az ablakok mögött rejtőző termeket, ahol biztosan sok hercegkisasszony készülődik, igazgatja ruháját, gyakorolja a táncot. Elképzelte amint a herceg fogadja a követeket, akiket éppen az udvari bolond megtréfál, majd kezet fognak és együtt indulnak háborúba a franciák ellen. S elképzelte a konyhát, ahol a harcból visszatért herceg kedvenc vacsoráját főzik, húst és fánkot sütnek neki. Ábrándozás közben megakadt a szeme egy erkélyen, amelynek ablakában mintha egy pillanatra a herceget látta volna felbukkanni.
Talán kilép és integet majd neki, vagy talán mond is valamit! De sajnos Panka hiába várta, a herceg elfoglalt ember lévén, nem lépett ki az erkélyre.
Akkor hát irány a várfal és a kert, gondolta.
Panka gyorsan szaladt végig a kastélyt körbevevő falon, csak egy-egy percre állt meg kertkapukon bekukucskálni,
vagy újabb tornyokra vetni egy pillantást.
Időnként felmászott a falra, hogy megnézze, nem érkeznek-e seregek a távolban. De csak a déli nap sugarai alatt pihenő templomot látta, vagy
egy bástyán tanyázó fát.
Már majdnem körbeért a falon, amikor három mozdulatlan alakba botlott. Óriások, ez nem kétség, de vajon miért ilyen zöldek? 
Visszaért a nagy toronyhoz, de még akart egy pillantást vetni az udvarra, hátha mégis láthatja a herceget vagy egy hercegkisasszonyt. 
Az egyik kapualjban azonban útját állta egy katona, aki éppen egy mini várat nyújtott felé.
Panka illedelmesen megköszönte, de nem vette el a várat. Mondván, hogy őt az anyukája mindig arra tanította, hogy idegenektől ne fogadjon el semmit.
“Nyugodtan elveheted!” – szólalt meg mögötte egy hang. Egy vörös hajú, öltönyös férfi állt ott. “Ki vagy te?” – kérdezte Panka.
“Georg Friedrich Prinz von Preussen vagyok, enyém ez a várkastély.”
“Akkor te vagy itt a herceg? De hát nem is nézel ki hercegnek?” – sorjázta a kérdéseket Panka.
Nagyot nevetett a férfi, s azt mondta: “Én egy modern herceg vagyok!”
Panka csak mosolygott és a férfi feje mellett felnézett a tornyokra.
Hazáig az erdőn keresztül csak azon gondolkodott, hogy milyen az a modern herceg!?
A galériában itt még több képet nézhettek meg a Hohenzollern várról.
Ha tetszett a cikk és szeretnél velem utazni máskor is, akkor kövesd az Élet sója blog Facebook oldalát, ahol bejárjuk az egész világot, s megosztjuk a tapasztalatainkat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: