A hely, ahol a gyermek bátor, a felnőtt pedig gyáva

Gyermekként azt kívánjuk bárcsak felnőnénk már, bárcsak olyan szabadok lehetnénk, mint a szüleink, a nagynénjeink, nagybátyjaink. Aztán eljön a felnőtté válás, ránk omlik a nagy szabadság, s mi azt kívánjuk bárcsak újra gyermekek lehetnénk, ha csak rövid időre is. Miért? Mert a szabadság sokkal nehezebb, mint a kötöttségnek érzett szülői felügyelet? Vagy mert mi is felelősek leszünk másokért, a tetteinkért és az egész életünkért? S talán mert gyermekként bizonyos dolgokban sokkal bátrabbak voltunk, mint felnőttként? 

Gyermekkoromban ültem körhintán, jártam a Vidámparkban Budapesten, száguldott velem a hullámvasút és én csak arra emlékszem, hogy mennyire jól éreztem ott magam. Csaknem 30 évnek kellett eltelnie, hogy újra egy vidámparkban járjak, nem is akármilyenben.

A Mack család történetébe egy esős délután akadtam, s elragadó volt, ahogyan egy reklámfogásból vidámpark születik. A Mack família ugyanis a XVIII. századtól foglalkozott körhinták, cirkuszi kocsik gyártásával, de közel 200 évnek kellett eltelnie, hogy az egyikük fejéből kipattanjon az ötlet: “Egy saját parkban mutassuk be a termékeinket a vevőinknek”! Így született meg Európa egyik legnagyobb vidámparkja, az Európa-park. Gyorsan kiderült, hogy ezzel az ötlettel nemcsak a potenciális vevők száma nő meg, hanem azoké is, akik szívesen kipróbálják a Mack-termékeket. 

A Freiburgtól nem messze fekvő Rust település földjén gomba módra szaporodtak el a hullámvasutak, körhinták, élményattrakciók, s a turisták, akik nem tudtak ellenállni a kalandnak. A Mack család pedig kreativitás hiányától nem szenvedve újabbnál újabb élményelemekkel várta a látogatókat, akiknek a száma ma már eléri az 5 milliót évente. 940 000 négyzetméter, azaz egy átlagos 100 négyzetméteres lakásból 9400-at kellene egymás mellé helyeznünk, hogy megkapjuk a park területét. 

S akkor mi legyünk azok, akik ezt nem látjuk? Úgy, hogy alig másfél órányi járóföldre lakunk? Az lehetetlen! Összefogtuk hát a barátokat és a gyerekeket, s egy forró nyári szombaton átadtuk magunkat az élményeknek. Azzal a meggyőződéssel indultunk, hogy mi majd mindent kipróbálunk. Forrt bennünk az adrenalin, amit az autóban a felpörgött gyerekek csak fokoztak és mire a bejáratnál már megláttuk a park kabalafiguráját, az Euro-Maus-t, addigra már megállíthatatlannak éreztük magunkat. 

A belépővel jegyet vettünk Csodaországba, ahol nemcsak az álmunk, hogy újra gyerekek lehessünk, teljesülhet, hanem bejárhatjuk Európát, vízre, vontra vagy űrrepülőre szállhatunk, kulináris élményekben lehet részünk, megismerhetjük képességeink határait, s kalandok százait élhetjük át. 

S rögtön, ahogyan a park első részébe értünk, a mini Németországba, elámultunk azon, ahogyan az ország legjellegzetesebb vonásait viszontláttuk.

Minden tökéletesen a helyén volt, nem kevésbé Svájcban, orosz földön, Hollandiában, Franciországban, Görögországban

és Skandináviában. Az attrakciók, az üzletek, az éttermek, illeszkedtek az öreg kontinens azon szegletéhez, amelyben éppen jártunk. Ilyen gyorsan európai körutat még senkinek sem sikerült tennie úgy, hogy ennyire átérezhesse az adott ország és lakóinak építészetét, kulturáját.

S akkor ott álltunk Izlandon, a Blue fire és a Wodan, a két hatalmas hullámvasút között. S amíg a gyerekeknek nem volt min gondolkodni, addig mi felnőttek bizony gondolkodóba estünk. Csak egy volt ki bátorságról tett tanúbizonyságot és felült a 3,8 G-vel gyorsuló blue fire hullámvasútra a gyerekek mellett. Átfordulás tengely körül keresztben és hosszában és én csak arra gondoltam, hogy remélem éppségben lejönnek, férjem és a ránk bízott gyerek.

De közben folyamatosan kacsintgattam a másik, a hagyományos, a kevésbé félelmetesnek tűnő Wodan felé, s úgy éreztem, hogy ezt biztosan kipróbálom.

Kipróbáltam, egyszer, s többször nem is szeretném. Elveszett bennem a bátor gyerek, s előjött a gyáva felnőtt. Ahogyan még sok attrakciónál, amelyre a gyerekek gondolkodás nélkül ültek fel, s én pedig csak bátortalanul vártam őket. 

A várakozások alatt azonban ihattam egy kávét Franciországban, ehettem egy pastát Olaszországban, s csokizhattam Svájcban.

Mert itt nemcsak az adrenalinnak, hanem a gyomornak is van lehetősége kalandra. A nagy akciók között berángattuk a gyerekeket a 4D-s moziba, ahol nem kevésbé lettünk vizesek, mint a skandináv raftingon néhány órával korábban.

A legkisebb kalandor kedvéért szellemkastélyba utaztunk – ahol eleinte ismét mi féltünk jobban. Versenyeztünk 007-es ügynökként és vizicsatáztunk mi felnőttek a gyerekek ellen. Lőttünk célba és megnéztük a MIR űrállomást, s megismerkedtünk da Vinci találmányaival. 

A kalandok mellett észrevettük, hogy a park minden centije jól megtervezett, nem maradnak el a fantasztikus virágok, a beöltözött mulattatók, vásári bohócok, a fejünk fölött vasút viszi a látogatókat, s kilátóból próbálhatjuk meg befogni, hogy mekkora helyen is bolyongunk már egy napja. A nap végére a térképpel a kezünkben csak sajnálkozni tudtunk, hogy nem jutottunk el még a mesevilágba, az afrikai kalandra, Spanyolországba és az osztrákokhoz. Maradhatnánk, bérelhetnénk egy szobát a park valamelyik szállodájában, mondjuk a Colosseumban, vagy egy vásári kocsiban a kempingben, de ez csak előfoglalással lenne lehetséges, ezért szomorúan, de még mindig pörgő gyerekekkel elhagytuk a kalandok világát.

Nem hagytam el azonban a gondolatot, hogy ezen a helyen a gyerekek bátrabbak voltak, mint mi felnőttek. Talán mert mi már túlságosan aggódóak vagyunk, a rémtörténetek miatt sokkal több problémát, veszélyt látunk. Nem tudunk már annyira tökéletesen felszabadultak lenni, mint gyermekként voltunk. De törekedni kell rá, mert régen éreztük ilyen jól magunkat, mint az Európa-parkban. S erről a kalandról még sokáig beszélni fogunk, talán addig, amíg újra vissza nem térünk Rustba.

A fotós inkább most kalandozott és hullámvasutazott, ezért a fotók forrássa az Európa-park hivatalos weboldala itt. 

Ha tetszett a cikk és szeretnél velem utazni máskor is, akkor kövesd az Élet sója blog Facebook oldalát, ahol bejárjuk az egész világot, s megosztjuk a tapasztalatainkat.