“Az azúr tengert száraz, meleg szelek borzolják. Szomorú és nyugtalan a francia Riviéra. Porosak a hatalmas pálmák. Árva a híres angol promenád. Végig a büszke partokon csukottak és csöndesek a villák. Cannes-ban tomboláznak, Nizzában orfeumoznak az emberek, Monte-Carlóban még ehhez sincs kedvük.” – írja Ady Endre a Budapesti Hírlap 1904. szeptember 25-ei számában.
Vannak helyek a világban, amelykről az a kép él bennünk, hogy ott mindig süt a nap, nem laknak átlagemberek, csupán turisták és az őket kiszolgáló személyzet, nincs soha szomorúság, mindenki békésen élvezi azt a kiváltságot, amelyet a hely kapott a teremtőtől. Számomra ilyen hely Nizza és a környéke.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Ady Endre másként látta. Látta a szezonon kívüli Nizzát, látta szomorúnak, s céltalannak. Ugyanakkor meglátta különlegességét is, azt, amitől Nizza, ha el is szomorodik egy rövid időre, de gyorsan talpra áll és újra a mosolygó Nizza lesz, az olasz és a francia mentalitás bájos keveredése.
Ebben az évben az adventi vasárnapokat arra használom, hogy megmutassak nektek négy helyet, amelynek volt mondanivalója egy-egy művész számára. Kaptak ott valamit, kaptak a helytől emléket, tanácsot, sorsot, ihletet, látásmódot, vidámságot, szomorúságot, vagy csupán csak egy történetet.
Ady Endre egyik levelével kezdjük, amely 1904. szeptember 25-én jelent meg a Budapesti Hírlapban, s amely ugyan nem Nizza legszebb arcát mutatja be, de egy olyan arcát, amelyet az átlagos turista nem lát.
Fotó forrása: flickr.com
Ady Endre – A Riviéra ősszel
Nizza, 1904. szeptember 21.
“Az azúr tengert száraz, meleg szelek borzolják. Szomorú és nyugtalan a francia Riviéra. Porosak a hatalmas pálmák. Árva a híres angol promenád. Végig a büszke partokon csukottak és csöndesek a villák. Cannes-ban tomboláznak, Nizzában orfeumoznak az emberek, Monte-Carlóban még ehhez sincs kedvük. A szezont, az idegen-hozó, pénz-szóró szezont lesi, áhítja mindenki. Egyelőre pedig az esőt: a Riviéra telét. Az eső után aztán mindjárt jönne az élet.
Nizzában szeptember tizenkilencedik napján nagy utcai muzsikálás hirdette, hogy itt a szezon. De hajh, a muzsikaszó még nem csinál szezont, valamint a kalendárium sem tud őszt csinálni. Néhány bolygó angol és amerikai. Néhány fanatikusa a francia Riviérának. Aztán a monte-carlói szerencse-vadászok. Ennyi az egész publikum. A borbélyom itt Nizzában, aki a Riviéra-járó magyarok kedvéért megtanult köszönni és káromkodni Árpád nyelvén, megszégyenítene egy kecskeméti huszárkáplárt a magyar káromkodásával. Az időt szidja, a halott szezont, a késlekedő esőt. Mindenek fölött pedig az esőt, mely nem akar esni. Pedig ez az eső a Riviéra bárányhimlője. Túl kell rajta esni. Addig nem lesz szezon.
Csukottak a nagy hotelek s a boltok. Blanc úr emberei is káromkodnak Monte-Carlóban. Ők persze nem magyarul, holott lett volna nekik is módjuk megtanulni a magyar káromkodást. Egy rövid délutánon egy tucat magyart számoltam össze a játékasztalok körül. Monte-Carlóban fehér szezonnak hívják ezt a szezont. Csillogó, szép aranyak helyett otromba fehér ötfrankos darabokat lapátolnak be ilyenkor a híres játékhelyen. Néha esténként egy-egy olcsó hangverseny is kerül. De színház még nincs. Még csak cigánymuzsika sincs itt még.
Nizzában egy kóbor olasz színtársulat játszik. Sokoldalú olasz komédiások. Tragédiát, drámát, színjátékot, vígszínművet, operettet, énekes bohózatot, mindent játszanak. Operát különösen… Öt olasz komédiás bele mer fogni a legnagyobb Verdi-operába, s ma már Wagnert sem nagyon kímélik ezek az olaszok.
Nizza különben így holt szezon idején erősen olasz. Ha internacionalizmusából nyaranta kivetkőzik, úgy látszik, az olasz lélek benne az erősebb. A hivatalos, francia Nizzán át-áttör az irredenta láza, s a szépséges Nizza, a visszakapott szép leány, nem simul ám annyi szeretettel édesanyjához, Franciaországhoz, mint ama híres szobor ott a tengerparton hirdeti. A nizzai francia újságokban több helyet foglalnak el sokszor az olasz dolgok, mint a franciák. Egy-két év óta a latin testvérség álma új erőre kapott, de aligha Nizzában kelt új erőre ez az álom.
A hotelemben beszélik, hogy aznap estéjén, melyben Olaszország trónörököst kapott, Nizzában sok házat kivilágítottak. Olyan örömünnepet rendezett Piemont ifjú hercegének Nizza, milyennél különbet Milánó sem talán. A sürgönyhivatal pedig százszámra vette föl a nizzai üdvözleteket. Thaon de Revel gróf, Olaszország nizzai főkonzula, amolyan titkos vice olasz király a francia Riviéra olaszainak szemében. Tegnap délelőtt valóságos népvándorlás folyt a nizzai Karolina-villába, ahol a főkonzul lakik. A lelkes olaszok, a veterán olasz katonák bizonyára sűrűen gondolnak olyas dolgokra, amiknek nem örülne a hivatalos Franciaország.
De ha itt lesz a szezon, minden másképpen lesz. A nizzai francia s a nizzai olasz egyformán: nizzai. Az az igazi latin testvérség, amivel az idegeneket fogadják a francia Riviéra minden nemzetiségű lakói. Alig van talán még egy helye Európának, melyet úgy átformált volna az idegenek csődülése, mint a francia Riviérát. Itt mintha minden ember azzal a talentummal születne, hogy az idegenekkel bánjon s hogy az idegenekből éljen. Ilyenkor, nyaranta, minden bennszülött keserű, türelmetlen és beteg. Az újságoknak sincs miről írniok. A legnagyobb nizzai lap például ez idő szerint hosszú lapoldalakon olvasóinak a véleményét közli az orosz-japán háborúról s a nizzai publikum nagy érdeklődéssel olvashatja, hogy Marottini boltossegéd úr véleménye szerint a legpontosabban 1905. június 17-én aratják az oroszok az utolsó diadalt, s rá három hét múlva kötik meg a tokiói békét, mely elveszi a japánok kedvét örökre a hősködéstől.
És már-már megindul a nizzai lapok legérdekesebb rovata is: az idegenek névsora. Egyelőre azonban nincs az a szerény utas, ki elkerülje a személyi hírt. “Willy úr és neje, Nizza és a francia Riviéra állandó, kedves hívei, a tegnapi gyorssal Nizzába érkeztek.” Ilyen hírekkel rakvák tele a nizzai lapok. Még talán Vintimille felé valamivel népesebben szaladnak a vonatok. Olaszország felé sok az utas. És sokan állnak meg Albert herceg országában… Monte-Carlóban a fehér szezonban is sok a vendég.
Itt is, miként mindenütt az ékes tengerparton, tataroznak. Szeptemberben s majdnem egész októberben csinosítja magát a Riviéra, mint ahogy illik is ilyen sokvendégű helyen. Tatarozzák Monte-Carlót is. A hirhedt kaszinó épülete állványokba vész. Néhány száz munkáskéz dolgozik itt, hogy majd a télen még díszesebb fedél alatt gördüljenek Blanc úrék telhetetlen pénzeszsákjaiba a vétkes, vagy könnyelmű aranyok.
Gondolkozó embernek, egészséges érzésű léleknek utálat lehet ez a hely mindig. De soha inkább, mint éppen most. Egyik “adminisztrátora” a játékbanknak szinte megdöbbentő finnyássággal mondott kritikát arról a publikumról, mely éppen ez idő tájban látogatja Monte-Carlót. És csakugyan undok zsibvásár most Monte-Carlo. De vajon az elegánsabb toalettek s a szaporább aranyak majd a télen elkergetik az “adminisztrátor” úr finnyásságát? Bizonyára igen… A gyönyörű parkra most fölsivít az azúr tenger szele. Bent a fényes játékbarlangban magukból kikelve ostromolják Blanc úrék várát a fehér szezon szegény ördögei!… Az őszi Riviéra szomorú nagyon. De sehol sem fogja el az embert olyan vad szomorúság, mint a gyönyörűséges kis földi paradicsomban, hol olyan édes, békítő helyet találna a lélek, ha nem vélné hallani még a tengerzúgáson is át az aranyaknak s a fehér szezon parvenüinek, a nagy ezüstpénzeknek a csúfos lármáját.
Mindenütt árvaság, szomorúság. Mentonban, Cap-Martinban, Beaulieu-ben, mindenütt. Mindenütt nyugtalan, beteges készülődés, várakozás. A nizzai kaszinó permanenciában van. Minden nizzai fej fő. Mi legyen az új szezon programja? Ez a kérdések kérdése. Még az orfeumok is erről elméskednek. Egyik orfeum komikusa kupléban azt énekli, hogy Kuropatkin azért hátrál, mert Nizzába akar jönni a szezonra. Csoda, hogy meg nem lincselik, sőt meg sem abcugolják a nizzai orosz barátok. Hjah, Nizzának jó viszonyt kell tartania Angliával és Amerikával. Sőt Japánnal is. Monte-Carlóban két fiatal japánt láttam. Ők rakták leggazdagabban fel a fatális számokra a csengő aranyakat.
Az ég borús. A tenger nyugtalan, de nyugtalanságában bizonyos ellágyulás látszik. Alighanem eső lesz. “Enfin, fene etye mek”, – mondja a borbélyom. Én egyedül bolyongok a kikötő körül. Még ez is néptelen. Néhány nap óta csak indulnak innen a hajók; de érkezni nem érkeznek. Nézem a barna színekben mozgó, máskor azúr tengert. Hideg kezd lenni. Óh, be csúnya az ősz a Riviérán. Varázsos, fényes, magyarföldi őszi napok, szüretes esték, ragyogó éjszakák emlékezete fog át s vágyom haza innen, az örökös nyár földjének csúfolt, szomorú tájról…”
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Gondolkodó adventi időszakot kívánok minden kedves olvasómnak!
Ha tetszett a cikk és szeretnél velem utazni máskor is, akkor kövesd az Élet sója blog Facebook oldalát, ahol bejárjuk az egész világot, s megosztjuk a tapasztalatainkat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: