Minden városnak van szaga – tartja Krúdy Gyula, s hiszem, hogy igaza van. Párizsnak akvarell festékkel keveredett croissant, Rómának régi kövekre öntött kávé, Nizzának tengervízbe facsart citrus, Kölnnek esőcseppbe oltott kölni, Bergennek friss hal, Stockholmnak vízben úszó fa, Londonnak régi bútor szagát éreztem, amikor ott jártam. S ezek az illatok többet mondanak ma nekem a városról, mint egy útikönyv, elraktározódtak az agyamban, eszembe jutnak időnként, ha a városra gondolok, s újra arra inspirálnak, visszatérjek hozzájuk. Beleszippantsak levegőjükbe, s anélkül érezzem belső világukat, hogy hosszabban ott éljek.
A városok szagán túl szembe jutnak saját életem illatai is. Gyermekkorom nyarainak, karácsonyainak, ünnepeinek, hétköznapjainak illatai. Az ételek, a rokonok, a tárgyak, a reggelek, az esték, a kispárnák, s a szekrények szaga. Felidézem őket, s cserébe elmesélik akkori érzéseimet, előhúzzák emlékeimet. S vannak a jelen illatai, azok, amelyekkel együtt élünk. Nem véletlenül velük, kiválasztottuk őket, velük érezzük magunkat a legjobban.
Irodalom és utazás adventi sorozatunk utolsó részében ma Krúdy Gyula sóvárog egyik elbeszélésében az első világháború előtti Pest illatai után. A boldog békeidők illata után. Figyeljétek meg milyen volt Pest akkor, 1918-ban, a háború után és milyen volt előtte. S ha tehetitek, figyeljétek meg milyen most. Mit éreztek, ha végigsétáltok a Nagykörúton, a Váci utcában, az Andrássy úton, vagy a Józsefvárosban? Milyen illatok vannak jelen a múltból, s melyek az újak?
KRÚDY GYULA: PESTI VIZIT
“Mi volt Pest, ami ma Pest? Ti azt nem is tudhatjátok, akik sohasem hagyjátok el a város falait, a szakállok és arcok napról napra, tehát észrevétlenül sárgulnak meg körültek, a ruhák lerongyolódnak oly megszokottsággal, mintha mindig kopott ruhába öltözködött volna a pesti ember; az éjfél utáni csend, a szomorkás vendéglői étlap, a fekete kenyér, az üres kirakat, az utcai szemét, az esti setétség, a színészkedés nélküli gond már régi ismerősök. Ti, boldogtalan pestiek, nem is emlékeztek már arra az időre, amikor minden másképpen volt a városban, amint az ótvaros is elfelejti, hogy egykor egészséges volt.
Az ember hosszabb időre elutazik a városból, s újra visszatér, a látása megvilágosodik, mint a bibliaolvasóé.
Egykor szilaj vágyakkal, aranyhegyek módjára dongó tervekkel, az elhagyott élvezetek szomjúságával, a fölényes pesti kényelem biztos tudatában igyekeztünk vissza a városba, ha sorsunk darab időre másfelé vetett. A legblazírtabb utazó is felemelkedett helyéről Kőbányánál vagy Rákosnál, „mindjárt otthon leszünk”, mondta az emberben az a kis óra, amelynek ketyegését néha hallani véljük az öröm perceiben. A hátunk mögött immár a kényelmetlen vidéki vendégfogadó, a petróleumlámpás szagú falusi est, a zsíros, gyomorrontogató, bőséges étkezés, a rosszul hűtött sör, a falusi figaró, a cincogó egér és a szemtelen falusi légy; búcsút vettünk vidéki barátainktól, akiknek kis látókörén, egyhangú, csendes életén, hosszadalmas alvásán, céltalan nappalán, lendület nélküli érzésén magunkban mosolyogtunk; majd elfelejtjük a nőket, akiket a pesti határban szívesen képzeltünk el méheseik, diófáik, alacsony tetőjű szobáik, regényes olvasmányaik társaságában – tőlünk távol, mert csak Puskinban oly áhított a falusi kisasszony; szelíden és fölényesen legyintettünk az elmúlt vidéki napok emlékére, a gondtalan pipázgatásokra, hosszadalmas esti beszélgetésekre, holdvilágos sétákra, a kis fürdőhelyekre való kirándulásokra, majálisokra s kalandokra… Mindjárt Pestre érünk, s új, boldog, nagyszabású, irigyelt fővárosi emberek leszünk, akiknek rendelkezésére áll minden, ami a vidéki embernek elérhetetlen. – Így volt ez régen.
Pestnek akkoriban császárzsemlye, frissen csapolt ser és virstliszaga volt. (Egyszer már írtam valahol a különböző városok szagairól. Bécsről például azt figyeltem meg, bár több sört és virstlit mérnek benne, mint Pesten: a városnak gyümölcs és régiségtári szaga van. Helyesebben: volt.) A régi Pest nyári kanálisáramlatában is megcsapta az utazó orrát az a speciális pesti szag, amely nem volt kellemetlen. A téli karácsonyfaillatos hóesésén is átszüremlett a pesti korcsmák szaga. A belváros selyem- és bőrkereskedésbeli szagait elnyomta a mellékutcák sörházainak párája. A Kerepesi úti bazár-, gyaluforgács- és kanavászszagot parírozta a vendégfogadók atmoszférája, amelyeknek udvarába még nemrégen kocsival fordultak be a pasasérok. A Józsefvárosnak friss szafaládé- és friss káposztaodőrje volt; míg a Ferencváros egy nagy borospince volt, ahol sillerbor színű arcuk volt az öreg polgároknak, daloltak a korcsmák udvarain, és muskátli pirult az ablakokban. Budának télidőben régi templom szaga volt, mint litánia után. Nyáron hagymás halászlé viaskodott a kucséberkosár mandulás és cukros ízeivel.
Pest utcái telve voltak képzeletcsiklandozó szagokkal. A pékboltok körül, a frissen sült tészták áramlatában könnyen el lehetett képzelni a hamvashajú, szürkeszemű pékkisasszonyt, aki regényt olvas a bolt csendjében, majd ügyes kézzel, ropogtatva szeli a fehér cipót, mint Istennek ajándékát – néhány rézpénzért. A hentesboltban fehér zubbonyában és kötényében tisztaarcú, kövérkés, jóízű menyecske szíves szóval kínálta hideg és meleg portékáit. A csemegésboltok hölgyei ugyancsak gusztust csináltak az áruikhoz. A masamódboltokban titokzatos hamupipőkék ábrándoztak; a gépíró kisasszony tündére volt az irodának. Még a telefonos hölgynek is olyan volt a hangja, hogy könnyen bele lehetett szeretni. E polgári kert 65 rezedái és basarózsái között természetesen könnyebben feltűnt a démon, aki a rózsa szédítően nyíló és gyorsan hervadó sorsát választotta életpályának. A kokott francia parfőmje szinte egyedülállóan válott ki a város központi odőrjéből. Messzire rikított a pipacsszoknya. Egy jobb cipőcske vagy feltűnőbb ruhácska elegendő volt arra, hogy a pesti lány szerencsét csináljon vagy elbukjon. De még a kipróbált kokottokon is érzett valamely szenteltvíz szaga, amelyet egykor az otthon polgári légköréből hoztak magukkal.
Pestre megérkezni: örömteljes és dicsőséges reggel volt. A vasúti indóházak kőszénfüstös levegőjéből üdén, frissen mosdva és jókedvűen várta Pest az utazót.
A pincérnek újonnan vasalt frakkja, az utcák öntözöttsége, a boltok csábító frissesége, a háztetők fénye, a nagyvárosi élet kellemetlen zsibongása elringatta az utazót egy boldog, ifjú város fantáziájába. Hogy fénylett a Duna! És mily ragyogó topánban közlekedett a nagyvilági élet a korzón! Az arcok, az emberek, ruhák, hangulatok, kedvek mindennap frissek voltak, mint a reggeli zsemlye. Életunt, mogorva, útbanálló ember alig volt a városban. Még a börze alkuszai is kedves és mulatságos emberek voltak, amint jó kedvűen, viccesen benyomultak délelőtt a régi Braunba; csontos marhahúsnak elfogyasztására. Az üzleti élet lebonyolódása egy családi körben űzött, karácsonyesti tártliparti volt a mai, szívverést megállító, életsorvasztó hazárdjátékhoz mérten.
Ma, midőn megérkezel Pestre, legelőször is az jut eszedbe, milyen hatökör voltál, hogy otthagytad vidéki állomásodat, a közömbös vagy kedves embereket, az eseménytelen napokat, a hosszú, nyugodt éjszakákat, az őrház harangjának kedves kongatását, a csendes kerteket, aluszékony tájképeket, veled nem törődő jegenyefákat, jóillatú hegyeket, hűvös kuglizókat.
A pályaudvaron szinte ellenség által megszállott város előcsarnokába képzeled magad. Jókedvű arcot, szolgálatkészséget, derűs távlatot sehol sem láthatsz. Az egykori menekülővonatok életre-halálra menő tolongása, futás, rikoltozás, a sietéstől félrecsapott arcú emberek, a megérkezés után újabb iramodásba fogó pasasérok, gyanakodó szemű kocsisok, mindenütt idegenek fogadnak. Mily kedves volt egykor a régi boltcégéreket láthatni a Rákóczi útján, az ismerős vendéglők, kávéházak mellett elkocsikázni, amelyekről biztosan tudta az ember, hogy ki és hol ül benne, képzeletben feltűntek a Metropole törzsasztalai, a Pannónia rendes ebédlői, a Balaton ismert feketekávézói, a Hungária bennszülöttei és a többi pesti emberek mind, akiknek szokásait, üldögéléseit, ebédeléseit, szórakozásait oly pontosan ismertük, mint a kalendáriumot. Ne próbáld őket megtalálni a régi székeken, a régi asztalok mellett. Idegenek ülnek ott, akiket sohasem láttál. Bojnyik arcú, aranyásó elszántságú, neveletlen bevándorlók, akik még hosszú időre kellemetlenné teszik a pesti vendégfogadókat, amíg át nem alakulnak pestiekké. A pincérek talán egy nyári sörkert vasárnapi, kisegítő állapotából avanzsíroztak a városba, a poharak, edények csorbák, viharvertek, amilyenek azelőtt a vasúti állomásokon sem mertek forgalomba jönni, az étlapra inkább rá se nézz, mert a régi szakács már úgyis öngyilkos lett, és egy állatszelídítő segédje osztogatja a konyhán az ételt. Az éttermek régi, megszokott, derűs, megelégedett hangulatai helyett határállomások zörgő üvegajtós, léghuzamos, podgyászszagú ebédlő zaját találod, ahol mindenki kezével kapkod az ételek után, a pincér frakkját letépik, mert öt perc múlva indul a vonat. Hol van a megbízható arcú vendéglős vagy kávés, aki olyan szolgálatkészséggel közeledett a letelepülő vendéghez, mintha egész boltját ajándékba akarná felajánlani? (Maholnap már csak az öreg Tihanyi köszön látogatóinak.) Hol vannak a törzsvendégek, akiknek névszerint rendelte meg a porcióját a szakácsnál Zsán vagy Dallos?
Olyan szomorúan mehetsz az utcára, mint egy gazdátlan kutya. Ott mit láttál, s mit éreztél, arról majd máskor folytatom Jeremiás keserveit.”
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Gondolkodó adventet kívánok!
Ha tetszett a cikk és szeretnél velem utazni máskor is, akkor kövesd az Élet sója blog Facebook oldalát, ahol bejárjuk az egész világot, s megosztjuk a tapasztalatainkat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: