1.0Élet sójahttps://eletsoja.cafeblog.huBagó Tündehttps://eletsoja.cafeblog.hu/author/bago_tunde/<p><i>"... a Szentháromság Hídja. Számomra ez a legszebb híd a világon. Talán, mert fiatalon jártam ívei fölött. Talán, mert e híd kőpárkányára hajolva értettem meg először sorsomat." </i>- írja Márai Sándor a 30-as évek végén.</p> <p>Van úgy, hogy egy várost, egy országot, egy vidéket azért keresünk fel, mert mindenki oly sok jót mondott róla. Van úgy, hogy látunk róla egy filmet, beszélgetünk róla a barátainkkal, s van úgy, hogy olvasunk egy regényt, egy elbeszélést, amely a városban játszódik, vagy a városról szól. S van úgy, hogy magunk sem tudjuk miért vonzódunk ahhoz a helyhez, de nem nyugszunk, amíg oda nem megyünk.</p> <p>Inspiráció! Így nevezik ezt a jelenséget. Sugallatot, ihletet, ösztönzést kapunk! Egyáltalán nem biztos, hogy a hagyományos látnivalók vonzanak majd ott bennünket, hanem a város mondanivalója, az hív oda bennünket. Nekünk akar mondani valami nagyon fontosat. Nem feltétlenül pozitívat, vagy negatívat, nem csak fehéret vagy feketét, valamit, amit majd mi saját magunk javára fordíthatunk. </p> <p>Ebben az évben az adventi vasárnapokat arra használom, hogy megmutassak nektek négy helyet, amelynek volt mondanivalója egy-egy művész számára. Kaptak ott valamit, kaptak a várostól emléket, tanácsot, sorsot, ihletet, látásmódot. <a href="https://eletsoja.cafeblog.hu/2016/11/27/a-riviera-ahogyan-a-turista-sohasem-latja/" target="_blank">Az elmúlt héten Ady mutatta meg a szezonon kívüli Riviérát.</a></p> <p>Most pedig <strong>Márai Sándor Firenze</strong> című írását választottam, s nem azért, mert turisztikailag is kapunk majd inspirációt, hanem mert egy, a mai világban is lépten-nyomon felbukkanó ellentétpár évszázadok óta tartó közös életéről ír az olasz város kapcsán: alkotás és pusztítás. </p> <p>(Az írás, amelyből a részletek származnak a Tolnai Világlapja 1939. február 1-ei számának 17-18. oldalán jelent meg.)</p> <p><em>"Firenzének nem írtam előre: értesítés nélkül érkeztem meg, tizenöt évi távollét után, mint azok a kellemetlenül kedélyes vidéki családtagok, akik délután törnek ránk, kezükben bőrönddel és úti takaróval, hamis kedélyességgel, széttárt karokkal, mondván: Kukucs, itt vagyok!</em></p> <p><em>Az ember ilyenkor feszeng és rosszkedvű. Firenze nem feszengett. Délután ötkor érkeztem s nem várt senki. A szállodában nem adtak semmit. Egylovas kocsival vándoroltam a zsúfolt szállók között s megértettem, hogy Firenzével nem lehet "kukucs"-ot játszani, mert ez a város komoly és felnőtt s csak olyan vendégekkel áll szóba, akik betartják a megegyezéseket és játékszabályokat. Végül, valahol az Arno partján egy magánházban szorítottak helyet nekem.</em></p> <p><em>Úgy, aludj a kuckóban! - gondolta elégedetten Firenze.</em><br /> <br /><em> Mert itt minden szigorú és érett, ebben a városban, s alkalmazkodni kell a házirendhez, melyet még Dante és a Mediciek írtak elő s nem sértheti meg senki büntetlenül a szokásokat.</em></p> <p><em>Már esteledett, mikor az uccára értem. </em><em>Firenzében az alkonyat teljesen mutatványszerű: mintha rendeznék valahol, az idegenek és a végtelen idő, a helyi közönség és a világtörténelem számára. Nem szabad elfeledni, mi az alkonyat sugártörését </em><em>bámuljuk a firenzei házak homlokán, hogy ezek a színek, ez a halványsárga tükrözés, kék árnyaival, ez a csend, ez a víz, ezek a kövek Michelangelot és Leonardo da Vinci-t is tanították, Domenico Venezianot tanították fényt és alkonyatot látni s mindazokat, akik itt észlelték először azt, ami halhatatlan a világban s ki is tudták fejezni: Frau Giovanni Angelicot és Gozzolit és Ucellot. Ezek mind, itt jártak, alkonyatkor, a firenzei uccán, mikor az első fátyol takarja az Appeninek kezdő lankáit s a kapuk alatt a varga és a kosárfonó kiülnek a küszöbre és halkan beszélnek az életről, a gyermekekről, a politikáról és a készpénzről. Ez a pillanat, mikor egyszerre csönd lesz Firenzében. Az ezüstműves a Régi Híd apró, fecskefészekszerűen ragasztott vásáros bódéjában, odadobja a finom vésőt, mely pontosan olyan széles, hegyes és éles, mint volt Cellini idejében - s a kézben és a lélekben, mely e pillanatokban észleli az alkonyat sugártörését az Arno fölött, él valami a régi mesterek ügyesseggéből és lelkéből.</em></p> <p><a href="https://eletsoja.cafeblog.hu/?attachment_id=5803" rel="attachment wp-att-5803"><img class="size-large wp-image-5803 aligncenter" src="https://eletsoja.cafeblog.hu/files/2016/11/sunset-961119_640-600x439.jpg" alt="sunset-961119_640" width="600" height="439" /></a></p> <p><em>Firenze tartja az időt, mint egy nagyon nemes tartály valamilyen illatot.</em></p> <p><em>A város gőgös, gondoltam s elindultam a szeles uccán, emlékeim felé. Ez a város, ahol a nyerges, a kőfaragó, és az aranyműves, mind a kézművesek, a papok, a festők, írók és polgárok, az egész izgatott népség és katonaság titokban arisztokraták voltak."</em></p> <p><em>.....</em></p> <p><a href="https://eletsoja.cafeblog.hu/?attachment_id=5805" rel="attachment wp-att-5805"><img class="size-large wp-image-5805 aligncenter" src="https://eletsoja.cafeblog.hu/files/2016/11/italy-1786418_640-600x400.jpg" alt="italy-1786418_640" width="600" height="400" /></a></p> <p> </p> <p><em>...... </em></p> <p><em>"Ez itt a híd, amelyen mindenki ünnepélyesen halad át, mintha templomba menne kedves rokonok esküvőjére, vagy előkelő ember gyászmiséjére: a Szentháromság Hídja. Számomra ez a legszebb híd a világon. Talán, mert fiatalon jártam ívei fölött. Talán, mert e híd kőpárkányára hajolva értettem meg először a sorsomat. Van valami reménytelen az emberben, amiből később művészet lesz, nem valami nagy művészet, mégis. A híd emeli az embert, aki áthalad pillérei fölött, az idő fölé emeli, a köznapok pillanatai fölé. Ívelése oly szabályos érett és öntudatos, mint ahogy Bach fejez be egy tételt. Ezt csak egyszer tudják megcsinálni az emberek, az ilyen hidat, vagy a zenei tételt, mely e híddal tartja a rokonságot.</em></p> <p><a href="https://eletsoja.cafeblog.hu/?attachment_id=5806" rel="attachment wp-att-5806"><img class="size-large wp-image-5806 aligncenter" src="https://eletsoja.cafeblog.hu/files/2016/11/ponta-santa-trinita-68609_640-600x450.jpg" alt="ponta-santa-trinita-68609_640" width="600" height="450" /></a></p> <p><em>A tárgyak, melyekkel az ember benépesíti, vagy birtokába veszi a világot, általában pallérok és mérnökök csinálják s néha kitűnően csinálják. De aztán vannak érthetetlen pillanatok az emberiség életében, mikor a pallérok és a mérnökök építés közben az égre néznek. Ilyenkor készülnek a hidak, mint a Ponte Trinita odalenn, Firenzében, a dómok, a házak, melyek előtt haladva évszázadok multán felkiáltunk: "Igen, az örökkévalóságra is születtünk!" Később, a vacsoránál, már röstelli az ember az ilyesmit."</em></p> <p><em>.....</em></p> <p><em>"Átmentem a hídon s a szürkületben a polgáraiból egyszerre előállott a hősies, a köztársaságiból a hódító, a politikusból a művészi Firenze. A Signoria torony látszott a város fölött, hirdetve, hogy a kövekből és az emberekből akkor lesz igazán város az időben, ha a templomok, hivatalszobák, üzlethelyiségek és lakások megtelnek egy fegyelmezett politikai gondolattal s ezt a gondolatot aztán szép irállyal, tökéletes képekben és arányos szobrokban tudja kifejezni a polgárság titokzatos követe és szószólója, a művész.</em></p> <p><a href="https://eletsoja.cafeblog.hu/?attachment_id=5802" rel="attachment wp-att-5802"><img class="size-large wp-image-5802 aligncenter" src="https://eletsoja.cafeblog.hu/files/2016/11/florence-1655830_640-600x254.jpg" alt="florence-1655830_640" width="600" height="254" /></a></p> <p><em>A város megtelt az időben politikával és művészettel s átadta magát a fegyelmezett szépség csendes öntudatának, mintha soha nem élt volna itt Savonarola. De itt élt, s most a köveken lépdeltem, melyeket érintett sarutlan lába, mikor a máglyára vezették. Firenzében mindúntalan találkozik vele az ember."</em></p> <p><em>.... </em></p> <p><em>"Csak Firenzében? A szépség és az öröm, a kissé bűntudatos szépség és halálfélelemtől áthatott földi öröm mögött nem villog-e mindenütt a világon, ez a szempár, mely a San Marco egyik cellájának ablakán át bámulta a fecskékeket, a felhőket és a világot s oly hevesen vágyott valamire, amit ő igazságnak nevezett, hogy inkább pusztulását kívánta a szépségnek, melyet nem mert vállalni, oly mohón vágyott az életre, hogy inkább a halált választotta. Indulatos ember volt, gondoltam s elmentem San Ruffilo kocsmájába, vacsorázni az angolokkal. Indulatos ember volt, gondoltam a világi gőzben és zajban, de ítélet és harag nélkül gondoltam ezt, bizonytalanul. Mert a szépség és az érett kellem, a színek és az arányok mögött, ami Firenze, minden földi öröm és béke mögött nem ő az örök értelem, ez a vad és kegyetlen tagadás, ez a szilaj barát, aki nem egyezik bele s kényszeríti a politikát és a művészetet, tehát a világot arra a hősies indulatra, mely már nem is földi és emberi? Talán ez a dolgunk a földön: hogy megalkossuk a szépet, ami a művészet, kifejezzük az emberit, ami a politika, s a Köztársaságon belül, mely polgári, tehát túlérett és félelmes-öntudatosan fegyelmezett, mint volt Firenze legjobb pillanataiban, mindig magunkon érezzük ezt a villogó és tagadó szempárt, Savonarola félelmesen vágyódó és teljes erővel tagadó szemeit?</em></p> <p><a href="https://eletsoja.cafeblog.hu/?attachment_id=5807" rel="attachment wp-att-5807"><img class="size-full wp-image-5807 aligncenter" src="https://eletsoja.cafeblog.hu/files/2016/11/2145914687_080502b33f_z.jpg" alt="2145914687_080502b33f_z" width="500" height="338" /></a></p> <p><em>Mennyi indulat élt e kövek között, gondoltam s enni kezdtem a tenger illatos gyümölcseit. Michelangelo itt élt és nem békült meg haláláig. Ők ketten éltek itt, mások között és mellett, s az egyik megalkotta indulatában azt, amit a másik el akart pusztítani. Ez a kettősség az ember. Firenzében megértjük ezt."</em></p> <p style="text-align: center"><strong>Gondolkodó adventet kívánok minden kedves olvasómnak!</strong></p> <p> </p> <p><em> </em></p>richhttps://eletsoja.cafeblog.hu/files/2016/11/sunset-961119_640-150x150.jpg150150